A forradalom megeszi a saját gyermekeit.

Itt vagyok: > Címoldal > Prezentációk > A forradalom megeszi a saját gyermekeit.

Prezentációk

A közösségi média olyan kommunikációs tér, ahol a márkatulajdonosok klasszikus eszközei nem mindig működnek, és a közésségek kezükbe veszik az irányítást a márka felett. Mit lehet ilyenkor tenni, hogyan nyerhetjük vissza a kontrollt, mire figyeljünk?

Mindig érdekesek a párhuzamok egyes történelmi események között. Magunkat sokszor azzal áltatjuk, hogy az evolúció spirális görbe mentén halad, és hogy soha nem lépünk ugyanabba a folyóba.

Még ha ez sokszor igaz is, a valóság az, hogy ijesztően gyakran követjük el ugyanazokat a hibákat.

Az igazi paradigmaváltásoknál rendre kialakul tömeghisztéria még jóval azelőtt, hogy a tömeg megértené, vagy átlátná az új paradigma lényegét. A tömeg kísérletezik, keresi a paradigma határait, próbálja megérteni azt.

A baj szerintem nem is annyira ez, hanem ennek hatása. A hisztéria visszahatása a paradigmára.

Bármennyire is értékes változásról van szó, a tömeghisztéria másodpercek alatt képes erodálni az értéket az új paradigmában.

Az én értelmezésemben ennek esett áldozatául a dotcom iparág, és ugyanez történik most a social media paradigmájával is. A pénzügyi lobbi, a tőzsdei spekulánsok és a média ugyan szerves része a folyamatnak, de valójában csupán katalizátorszerepet játszanak, terjesztik és mélyítik azt, de a tömeghisztéria nélkülük is létezik.

Minden kommunikációs piaci szereplő elemi érdeke, hogy a szolgáltatásokból standardizált terméket csináljon, hiszen így tudja hatékonyan és tömegesen értékesíteni azokat. Ez hosszabb távon gyakran oda vezet, hogy az újdonságok egyediségeit, különlegességeit levagdossák, hogy beférjenek abba a dobozba, amiben jól mutatnak és még több ügyfélnek eladhatóak. Olyanoknak is, akik kezében csálén áll a kard, mert eddig tollat forgattak. Vajon kinek a felelőssége ez? Hiszen a végső döntést mindig az ügyfél hozza.

De vajon mi, kommunikációs szakemberek pontosan tisztában vagyunk-e az új paradigmák határaival, értékeivel és azzal, hogy kiknek a kezében működik igazán e fegyver? Vagy ha tudjuk, merjük-e azt mondani, hogy “ne, te ne használd e kardot, maradj a tollnál, az jobban áll”?

Merjük-e meghagyni az új paradigmák egyediségeit, különlegességeit felvállalva, hogy elképzelhető, hogy így nem fér majd bele abba a dobozba, amit bárki fia levehet a polcról és használhat kedve szerint.

Mi kommunikációs szakemberek már nem csupán katalizátorai vagyunk a folyamatnak, hanem igazi elrontói, kontárjai. A felelőtlen ígérgetők, rögtönöző művészek, akik sokkal többet foglalkozunk a csomagolással, mint a benne rejlő értékekkel.

Ezen szerintem érdemes lenne elgondolkodni. Az idevonatkozó film a Brókerarcok.