Mozog a talaj a lábunk alatt. Sokan mégis a régi beidegződésekkel élnek a társadalmi, oktatási és gazdasági rendszerekben, eszerint gondolkodnak, másolnak, de keveset újítanak, inkább mázolnak, és közben észre sem veszik de észrevétlenül zsugorodnak. De hol nyílnak meg az új törésvonalak? Aszerint, ki mikor fogadja be az újat? Öt csoportra válik szét a társadalom: újítókra, korai adaptálókra, korai és kései többségre, valamint lemaradókra. Mit hoznak a hangulatváltozások? Közben jön egy újabb “divatszó" a piacra, bezsonganak a mázolók, “jaj de modernek vagyunk” - újabb buborékkal gazdagodunk: jól hangzik, a jövőről semmit sem mond, és gyakran az sem érti, aki büszkén kimondja. Itthon viszont egy tanárnak, a cégvezetőnek holnap be kell mennie az osztályba, egy ügyvezetőnek juniorfelvételről kell döntenie. Egy polgárnak pedig arról, elhiszi-e, amit a tanár és vagy a hivatal közöl. Nekik nem elmélet kell, hanem eszköz: kételkedés őszintesége, a tapasztalat és a megújulás vágya. Ehhez ad kapaszkodót ez a nyitóbeszéd.
Szókimondásom, egyenes beszédem és egyértelmű fogalmazásom oka egyszerű: nincs idő várni. Két-három év múlva a most induló folyamatok már visszafordíthatatlanok lesznek. Aki ma nem tud főnixmadárként önmagába nézni, az egyéb ön - és közroncsolásra is képes. Mi az, amit hazaviszel? Azt, hogyan fogalmazd meg a saját álláspontodból azokat a kérdéseket, amelyeket önmagadnak, a társadalomnak és a piacodnak teszel fel. Ígérem, őszinte és önkritikus leszek magammal szemben is, előttetek, fent a szeretett színpadomon.